 |
 |
Érkezésünk
után már másnap megkezdhettük az életmentői munkát, igy könnyedén belerázódtunk
az idegen környezetbe. Accokeek, Simmons Acres nevű településen dolgoztunk egy
„három lifeguardos” medencénél. Az ún. pool manager és pool operator szerepét a
párom, István vállalta el, én, egy amerikai lánnyal, életmentőként dolgoztam.
Az
első hetekben nehéz dolgunk volt, mert ragaszkodtunk a szabályokhoz és elég
szigorúan követeltük a belépőkártyákat is. Valószínűleg többen haragudtak
ránk, de csak ilyen módon tudtunk rendet tartani. Idővel már figyelmeztetni sem
kellett a gyerekeket a vizes földön való rohangálás veszélyeire, tudták mikor és
hol lehet ugrálni, csúszdázni, labdázni, így megúsztuk a nyarat kéz, láb és
nyaktörés nélkül. Természetesen apróbb sérülések gyakran előfordultak, egy-két
átfagyott gyermeket is fel kellett melengetni, volt asztmás, cukorbeteg, epilepsziás
és allergiás fürdőzőnk is, akikre különös figyelmet fordítottunk, így a rohamok
nem értek meglepetésszerűen és közben minket is nagyon megszerettek.
A
nyár folyamán szinte minden hétvégén „pool party”-t szerveztek, mindenkinek
megünnepeltük a születésnapját, évfordulóját, közösségi napot, függetlenségi
napot, család napját, munka napját stb. Ilyenkor a medencénk kész cirkuszi
színpaddá változott, rengeteg léggömb, szalag, szines kartonsapka, bombon, tortavár,
üditőskocsi, helyszínen sült a hamburger, hotdog és készült a barbecue is,
általában még külön dj-t is hoztak a szervezők.
Sok
vendég és meghívott érkezett, így olyankor már a szabályok sem éltek, hanem a
medencére meredt a tekintetünk és a mentőövet szorongattuk, nehogy a mulatozásnak
rossz vége legyen. A szülők nagyon segitőkészek voltak, ők is figyelték
csemetéiket és a meghívott vendégeket, szünetekben pedig mindenféle finomsággal
honorálták munkánkat. Szerencsére nem volt nagy baleset, de a tömeg elborzasztott.
Már a harmadik party után név szerint ismertünk mindenkit és sok barátot
szereztünk.
A
Homeowners Association és a Maryland-i State Trooper készségesen segítettek minden
problémánk esetén, szinte naponta meglátogattak. Nyár végére több családdal is
életre szóló barátság alakult ki. Szeptember végéig Waldorfban maradtunk, gyakran
jártunk DC-be, meglátogattuk Baltimore-t, Annapolis-t, Atlantic City-t, Ocean City-t és
örjöngtünk a Six Flags vidamparkban és viziparkban.
Októberben
egy 30 napos körutat szerveztünk, New Yorkból indultunk New Jersey államon keresztül
a Nigara vízeséshez, majd Buffalo és Cleveland megállókkal eljutottunk Chicagoba,
onnan St. Louisba, majd a Mississippin át Kansas City-be, onnan Denverbe utaztunk.
Denvertől egy 10 napos rövidebb hegyitúrára indultunk a Sziklás hegységbe,
Coloradoban láttuk a Royal Gorge függőhidat, a Garden of Gods tanuhegyek parkját, a
Rocky Mountain National Parkot, Great Sand Dunees National Parkot, a Glenwood Canyont,
Colorado National Monument-et. Utah államban az Arches National Parkot, Navajo Indian
Reservationt, Arizonában a Grand Canyon National Parkot, majd feljutottunk a Sziklás
hegység 4325 m magas csúcsára is (kicsit hideg volt ott fent).
Visszatértünk
Denverbe, majd újra útnak indultunk California fele. A Nevada sivatagon keresztül csak
hatalmas kaktuszokat és vadlovakat láttunk, majd Salt Lake City után újra meredek
sziklák között utztunk. Reno, Sacramento városok után már türelmetlenül
fészkelődtem a buszon, amióta tudom magam, egyik legnagyobb álmom San Francisco, a
Golden Gate alatt hajókázni, a cable car-on sebesen fel és levillamosozni a dombokon,
meglátogatni a hires rock sztárok otthonát, debutáló kocsmáit, a hippy negyedet, a
hires Chinatown-t, kimenni a fóka szigetre stb. Hát nem kell mondanom, sirtam mikor
megláttam.
San
Francisco után Los Angeles már meg sem bolygatott különösebben, bár meg kell hagyni,
Hollywood izgalmas, Beverly Hills látványos és Santa Monica, Venice Beach, Malibu
fantasztikus. San Diegoba sokat nem kóricáltunk, főleg a Sea Worldra voltunk
kíváncsiak, este már indultunk vissza kelet fele Phoenixbe, majd Uj Mexicoba. El
Pasoban átintegettünk a mexikói határon, majd Texason keresztül (phuu de dög unalmas
és hosszú egy állam), Houstonba, majd New Orleans felett Panama City és irány Florida
a Mexikói öböl mentén.
Tallahassee
után már csak Orlandoban és West Palm Beach-en álltunk meg egy rövid időre, a cél
Miami Beach volt. Sajnos a Vilma nevű hurrikán hirével fogadtak, igy csak éppen
megmártoztunk a tengerben, megcsodáltuk a sűrű pálmasorokat, pár kókuszdiót
szedtünk és már dörgetett az elővihar. Az utolsó busszal sikerült elmenekülni,
útközben láttuk hogy üritik ki az utcákat és a kis házakat. Jacksonville-től
minden dél irányú utat lezártak és már csak helikopter körözött felettünk.
Másnapra
már elhagytuk Floridát, South és North Carolina államokon keresztül eljutottunk
Virginiába, Richmond városába (egyik legcsúnyább amerikai város). Onnan indultunk
Philadelphiába, majd Bostonba. Új Anglia államai tetszettek a legjobban: Rhode Island,
Connecticut, Massachusetts tényleg elüt minden más amerikai államtól, kicsit európai
hangulatuk van, pl. Cambridge, a Harvard otthona egészen angliai hatást keltett bennem.
New
Yorkba visszatérve már pörgött minden kép a fejünkben, hulla fáradtak voltunk és
alig vártuk, hogy stabil helyre érekezzünk, ahol már nem hátizsákból
öltözködünk, és nem pályaudvarokon mosakszunk. Az utolsó napokat New Yorknak
szenteltük, a szívem másik fele. No hát, New Yorkot kihagyni vétek.
New
York ugyanis a turistáknak és a turistákból él. Ez az a város, ahol az utcákon a
világ minden nemzetisége, színe, faja megtalálható, mindenki más nyelvet beszél,
minden „eredeti” cuccot pár dollárért akarnak rád tukmálni és mindenhol
állandó nyüzsgés van (gondolok most Manhattan-re, upper, down és midtown részekre).
Brooklyn és Queens főleg a külföldi dolgozók otthona, Bronx és Harlem a híres new
yorki afro-amerikai negyedek, ahol nem ajánlatos egyedül mászkálni...bár mi persze
ezt is megpróbáltuk J.
Öt
hónap kaland után hazatérni, maga volt a rémálom. Míg Floridában pálmafák alatt
hűsültünk, addigra itthon már lehullt a hó, előkerültek a nagykabátok, tankönyvek
és előjöttek a vizsgaközeli képek is. Alig volt pár napunk felébredni, már a
könyvtárban találtam magam. Csak bámultam magam elé és nem bírtam felébredni…
Megcsináltuk.
Nem
bírnám még egyszer végigjárni az utolsó hónap próbáit, de egy biztos, életre
szóló élmény volt. Csodálatos érzés hazatérni, a régi kopott kabátot felvenni
és a gyerekkori játszótérre kiülni csillagokat bámulni, azokat a csillagokat,
melyeket a Föld másik felén bámultam egy hasonlóan melankólikus éjszakán. |
